Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Szinglispíl Szvetelszky Zsuzsanna, www.prherald.hu, 2006 május 3. Egyesek irigylik, mások lenézik õket. Mind kevesebb a szégyenkezõ, és mind több a büszke szingli. Életmódjuk tömegessé válását többféleképpen magyarázzák. Magányos emberek mindig éltek a kisebb-nagyobb emberi csoportokban, de más közösségi funkcióval bírt az agglegény vagy a vénlány: létük különösnek, sajnálatraméltónak tûnt, máskor finomkodóan elegánsnak, ritkán autonóm és tiszteletreméltó egyéni választásnak. Valójában nem is voltak annyira magányosak, hiszen a nagycsalád igénybe vette fizikai vagy anyagi segítségüket. A szinglik nem az õ modern utódaik, noha sokan hajlamosak meglátni ezt a párhuzamot. Kit is nevezhetünk szinglinek? Aki betöltötte a harmincat, vagy fölötte jár, és nincs házastársi vagy élettársi kapcsolata? Nem tudom. Régen egy elvált nõ azt mondta magáról, hogy „elváltam”, ma úgy pozícionálja magát: „megint szingli vagyok”. Szingli-e a szüleinél, a „Mama Hotel”-ben élõ vagy drága stúdiólakását csak az esti, éjszakai órákban használó állampolgár? Az egyén intézményesülése és a magány piacosítása már a múlt században megkezdõdött, de nem várt következményeik közül néhány a harmadik évezred elején vált látványossá – ilyen a szingli-jelenség is. Csányi Vilmos humánetológus szerint a hagyományos csoportok felbomlása után a szinglikrõl mint könnyen manipulálható, egytagú csoportokról beszélhetünk. E csoportok létrejötte annak köszönhetõ, hogy ma a létfenntartáshoz nem kell a nagycsalád vagy a kisközösség együttes segítsége, hiszen van lakás, fûtés, világítás, víz, élelmiszer, s cserébe mindezért senki nem vár hûséget a javak élvezõjétõl, mindössze fizetni kell értük. Márpedig a szinglikrõl sokan azt gondolják, hogy degeszre keresik magukat. Kétségtelen, hogy vannak közöttük, akik monogám kapcsolat helyett autogámiát valósítanak meg. Saját személyiségükhöz úgy viszonyulnak, mintha egy másik emberhez fûzõdõ, nagyon jelentõs kapcsolatot ápolnának. Dédelgetik, kényeztetik magukat, olyan gondot fordítva egójuk ellátására, amekkora egy átlagméretû családnak is elegendõ lenne. Az autogámia néha rugalmas, kötelezettségekben szegény monogámiával egészül ki, ugyanis aki ekkora – anyagi, érzelmi stb. – függetlenséget hajszol, az magának a függetlenségnek lesz a rabja. Akinek a közvetlen környezetében kevés a szingli, a szépirodalomból naprakészen tájékozódhat. Bridget Jones közismert regényhõs lett, akárcsak a francia bestseller-szerzõ, Michel Houellebecq mûvének, az Elemi részecskék-nek a szereplõi. Van már fitneszpróza is, ismert képviselõje a német John von Düffel Ego címû regényében az élet két nagy színpadán – a konditeremben és az irodában – fellépõ „korunkhõse”. A regény csapnivaló, viszont – mint ezt Eva Leipprand, a szingli-kérdés híres német teoretikusa kimutatja – von Düffel megújítja az önmagára koncentráló egoista individuummal kapcsolatos szókincset. A szingli-lét kézikönyveinek is német a szerzõje: Josef Kirschner ego-Bibliájáról van szó. A Das Egoisten-Training, a Die Egoisten-Bibel, és Die Kunst, ein Egoist zu sein mind arról szólnak, hogyan kell egyedül maradni és lenni. A párok számának csökkenése az egyedülállók számának növekedését eredményezi, de tegyük hozzá, hogy az egyedülállók kilencven százaléka gyerekkel és házastárssal képzeli el a jövõjét. Nem önzésrõl van tehát szó, ahogy ezt Utasi Ágnes szociológus is leszögezi szingli-kutatásainak eredményeit elemezve, hanem – mint ahogy Csányi Vilmos is látja a kérdést – a társadalmi kényszerek csökkenésérõl. És természetesen a gazdasági helyzet bizonytalanná válásáról. Utasi szerint szûkül a kör: ma is beszélhetünk mindennapi szolidaritásról és bizalomról is, ám az efféle „személyközi akciók” mind kisebb csoportokban valósulnak meg (a szingli-lét legtöbb modellje tipikusan nagyvárosban felfedezhetõ jelenség). Régen a „pereputty”, a csoport részét alkotta a szomszédság, a munkatársak és a távolabbi rokonság is, ma a bizalmi kapcsolat a szûk családra, esetleg néhány legközelebbi barátra, ismerõsre érvényes. Utasi szerint a gazdasági helyzet bizonytalanná válása kérdõjelezi meg a szívességek viszonzásához szükséges forrásokat. Egyedül vannak az egytagú csoportok tagjai, ám maguk is csoportokat alkotnak: klubokba tömörülnek, életmódbeli hasonlatosságaik alapján keresik egymás társaságát. Ebben ma már specializálódott társkeresõ szolgálat, utazási iroda és számos egyéb, a piaci kihívásokra gyorsan reagáló szingli-szolgáltatás segíti õket. S miközben megtalálják egymást, lassacskán szem elõl veszítik azokat, akik a hagyományos modellek alapján alakítják az életvitelüket. Az USA-ban már 2000-ben meghaladta az egyszemélyes háztartások száma a családok számát, Franciaországban közel tizenötmillióra becsülik az egyedülállók számát. Nehéz a kapcsolatrendszereket társadalmi szinten mérni, de némely kutatások szerint hazánkban már öt éve a férfiaknak több mint az ötöde, a nõknek pedig 40%-a élt párkapcsolat nélkül. Társadalomtudósok és publicisták egyformán lankadatlan tûzzel ostorozzák az önzõnek mondott szinglit: a szingli nem képes a folyamatos kapcsolat megõrzésére, szabadulni akar a szoros kötelékektõl – mondják. Ám ezek a vélemények mindaddig elnagyoltak és – egyéni tapasztalatok következtében – túlfûtöttek, amíg nem beszélünk a média, mindenekelõtt a televízió meghatározó szerepérõl. A tévé az elmúlt évtizedek során megtanított bennünket pszeudo-egyedül lenni: a készülékkel szemben úgy érezzük (még ha nem így gondoljuk is), hogy van velünk valaki, aki ránk figyel, és hozzánk beszél. Elszigetel anélkül, hogy egyedül éreznénk magunkat, és ezzel támogatja a hús-vér, szemtõl szembe megélt kötõdések lebomlását. A piac pedig reagál: megjelennek az egyszemélyes termékek, a szingli-életmód rovatok – fõzés, lakberendezés, nyaralás stb. Valamint a magányos órákat elviselhetõvé tevõ segédeszközök: CD, melyen fogmosás, vécélehúzás, köhögés és papucscsoszogás zörejei imitálják a társ jelenlétét a lakásban. Gigaposzter a nappali falára, mely a kanapén ücsörgõ életnagyságú, csinos férfit vagy nõt ábrázol, igény szerint. Hordozható, egyszemélyes konyha és fürdõszoba, ego-élelmiszerek és hétvégék. Hasonlóképpen hamis illúziókat sugall az önmegvalósítás retorikája. A karrierközpontú élet, a harmincas évek végéig tartó betáblázottság (diplomák, nyelvvizsgák megszerzése, a világ beutazása stb.) mind azt a benyomást kelti a fiatal emberekben, hogy család mellett nem marad ideje magával foglalkozni. Végezetül engedjük meg azt a feltevést is, hogy a szingli nem feltétlenül önzõ vagy lusta. Egyszerûen csak annak a generációnak a tagja, melynek kötelezõ tennivalói, tanulnivalói, a társadalomnak a vele szemben támasztott elvárásai igencsak megszaporodtak az elmúlt évtizedekben. Lehet, hogy már tizenéves korára elfárad, horribile dictu elfásul. De az is lehet, hogy a csonka családokból, a drámai kimenetelû válásokból annyit látott maga körül – talán neki magának is volt ezzel kapcsolatos élménye –, hogy óvatos lett. Elsõdleges, másodlagos tapasztalatok birtokában nem akar idõ elõtt belevágni olyasmibe, amit kockázatosnak tart, nem akar harmincas évei végén második házasságot kötni, második családot alapítani, újrakezdeni a lakásravaló összegereblyézését. Kockáztassuk meg a föltevést: lehet, hogy a szinglik közül sokan csak kihagynak – kvázi megspórolnak – egy kudarcot, egy tönkrement kapcsolatot, melynek életre szóló következményeit sokszor ártatlan gyermekek is megszenvedik. Lehet, hogy másodkézbõl szerzett tapasztalataikból tudják, amit szüleik keservesen, a saját bõrükön tanultak meg: hogy karriert és családot nem könnyû összeegyeztetni, hogy a szülõk lakótelepi lakásának kisszobájában nehéz gyereket vállalni. Két-három maguk mögött hagyott csonka család helyett egy teljeset szeretnének, melynek megadhatnak mindent: pénzben, idõben, energiában. Mert akkor, gondolják sokan, a többi már úgyis jön magától. Hogy igazuk van-e, vagy sem, majd a következõ nemzedék társadalomtudósai kiértékelik. A szerzõ kommunikációs szakértõ, az ELTE BTK Informatikai Intézetének oktatója. Szvetelszky Zsuzsanna Szinglispíl, www.prherald.hu, 2006 május 3.